Ha már én magam sem akarom visszaolvasni a bejegyzéseimet, ott már nagy gondok vannak, mert köztudott tény, hogy elsősorban azzal a célzattal blogolok, hogy azt később visszaolvassam. Így hát az előző bejegyzéseimet mind kitöröltem, mert teljesen értelmetlenek voltak. Nem is értem, mi történt. Annyi bizonyos, hogy egy pillanat gondolkodás nélkül estem neki az összesnek, egy hirtelen felindulás következtében, és csak püföltem a billentyűzetet, amíg meg nem untam. Ami kicsit aggasztó, hogy most is épp ezt csinálom, és nem tartom valószínűnek, hogy ez a bejegyzés jobb sorsra jutna majd, mint előző társai.

Az a problémám, hogy nem tudom, mit csináljak ezzel a blog dologgal. Sok helyről hallom azt, hogy csak akkor kéne az embereknek tollat billentyűzetet ragadnia, amikor egy konkrét, kiforrt ötletet akarnak megosztani a közönségükkel. Aztán ott vannak azok, akik meg arra esküsznek, hogy ha valamit csinálni akarsz, akkor csak csináld, elsőre úgyis nagyon rossz lesz, úgyhogy adj időd magadnak, hogy jobb legyél. De mégis, mennyi időt? Mikor kéne eljutnom arra a felismerésre, hogy ez nekem egyszerűen nem megy? Hol van az a pont, ahol fel kell adni?

Egyelőre úgy érzem, még nem tartok ennél a pontnál. Még szeretnék próbálkozni. De ekkor újabb és újabb problémákba ütközöm. Hiszen hiába szeretnék mindenféléről írni… nem tudom, hogy konkrétan mit is értek „mindenféle” alatt. Hiszen életem minden apró pillanatának megosztása már cseppet sem vonz. De hát mi másról írjon az ember, ha nem a mindennapjairól? Minden más téma olyan… nehéz. Tudjátok, azokhoz már ténylegesen gondolkodni kéne, és nem csak puff legépelni fél oldalt a semmiről. Ahhoz, hogy valamiről ajánlót írj, az idődet arra az adott dologra kell fordítanod, aztán hosszadalmasan elgondolkodnod a dolgokon, magadban értékelni, hogy hogy is érzel te mindezzel kapcsolatban, majd pedig ezeket a gondolatokat szavakká kell alakítanod. Nekem ehhez nincs elég agysejtem. És igazából ezért gondolom azt, hogy fel kéne hagynom bármiféle írással… Hisz úgy nem érdemes írni, ha az ember nem ad bele mindent. Úgy semmit sem érdemes tenni, ha az ember nincs 100%-ig, tetőtől talpig benne a dologban…

De én soha nem álltam semmi mögött ilyen magabiztosan. Soha nem volt meg az az egy dolog, amire azt mondtam: igen, ez az a dolog, amibe megéri időt és energiát fordítanom. A dolgok mindig csak történtek velem, és soha nem volt ott mögötte az elhatározás. Ezért is olyan nehéz mindig, amikor valamit el kell döntenem. Amikor valamiben el kell mélyednem, amikor valamit tényleg akarok. Azért nem megy a blogolás, mert nem csinálni akarom, csak elvárom, hogy történjen.